Liszt: Szent Erzsébet legendája

Gr 0034“„Szent Erzsébethez különös, gyengéd kapcsolat fűz. Magyarországon születtem, akárcsak ő, a sorsomat és pályafutásomat döntően meghatározó tizenkét évet pedig Türingiában töltöttem, egészen közel Wartburg várához, ahol élt, és Marburghoz, ahol meghalt. Figyelemmel kísértem Wartburg várának rekonstrukciós munkáit, amelyet az én Weimari Nagyhercegem végeztetett, és láttam, amint a kápolnába vezető “’Elisabeth-Gang’”-ban Schwind freskóit festi, megörökítve Szent Erzsébet legendájának legjelentősebb eseményeit, amelyeket munkámban felelevenítek”” – írta Liszt édesanyjának Rómából 1862. december 2-án.
Liszt szavai bensőséges lelki kötődését fejezik ki Árpádházi Szent Erzsébet iránt, akinek a könyörületesség gyakorlása vált fő életcéljává, ugyanúgy, mint Liszt védőszentjének, Paolai Szent Ferencnek. Nem véletlen, hogy Liszt weimari otthonában az ágya fölött Szent Erzsébet eljegyzését ábrázoló festmény függ, és egykori budapesti lakásában íróasztala mögött egy Szent Erzsébetet ábrázoló szobor állt. Moritz von Schwind osztrák festőművész 1855-ben, Wartburg várának rekonstrukciója során készítette el hat képből álló sorozatát a magyar származású szent türingiai életének eseményeiről. Ennek a hat képnek egymásutánisága vált az oratórium jeleneteinek sorrendjévé is. Mind az első, mind a második rész három-három jelenetből áll, melynek címei: Erzsébet érkezése a Wartburgba, Lajos őrgróf, A keresztes lovagok, illetve Zsófia őrgrófnő, Erzsébet, Erzsébet ünnepélyes temetése.

Az oratórium cselekményét a freskók alapján Liszt második élettársa, Carolyne Sayn Wittgeinstein vázolta fel, a szövegkönyvet Otto Roquette német költő írta. Liszt már 1857-ben hozzákezdett a komponáláshoz, de csak 1862 augusztusában fejezte be a nagyszabású művet. Az oratóriumot eredetileg a cselekmény helyszínén, Wartburg várában szerette volna bemutatni, erre viszont még öt évet kellett várnia. Az ősbemutató helyszíne az újjáépített pesti Vigadó lett 1865. augusztus 15-én, a Liszt alapította Pest-budai Zenede 25 éves jubileuma alkalmából. A mű háromszor csendült fel Liszt vezénylete alatt, az augusztus 14-i főpróbán, magán az előadáson, és a 23-i ismételt hangverseny során. A magyarok lelkesedése minden várakozást felülmúlt: Liszt beszámolója szerint mintegy 2000 hallgató kísérte lankadatlan figyelemmel a hangversenyt, érzése szerint szinte ”részt vettek” az előadásban, amelynek apparátusa szintén nem volt csekély: a zeneszerző 500-ra becsülte számukat. Ábrányi Kornél, a mű szövegének magyar fordítója így írt a Zenészeti Lapok 1865. augusztus 17-i számában:
„A fentebbi nap Magyarország műtörténetében a legfényesebb, legdicsőbb s a legmesszebbre kiható lapot fogja képezni. A magyar főváros aligha látott még hasonló lelkesülési pillanatot, mint aminő az volt, midőn Liszt Ferenc, az ünnepelt honfi és művész, mint egy megtestesült és mindent magával ragadó dicsfény, a rendkívülit kifejező magas alakjával, őszbevegyült, hosszú hajfürtjeivel, fekete díszes papi öltönyben megjelent a nagy terem minden helyiséget zsúfolásig elfoglaló díszes közönsége előtt.”

A magyar közönség nem véletlenül lelkesedett a műért: bár Liszt eredetileg első előadását a Wartburgban képzelte el Szent Erzsébet iránt érzett tiszteletből, a művet kimondottan magyar alkotásnak szánta:
„Ha óhajom valósággá válik, ez a mű az új magyar zeneirodalmat gyarapítja majd, integráns módon” - írta Liszt 1862. november 10 -én egyik legkedvesebb magyar barátjának, Mosonyi Mihálynak. Mosonyi aktívan vett részt a kompozíciós folyamatban: a zeneszerző kérésére több eredeti antifónát és egyházi dallamot másolt ki régi énekeskönyvekből, amelyek Szent Erzsébet alakjához kapcsolódnak. Ezek közül Liszt a „Qusi stella matutina” szövegkezdetű antifónát használta fel a szent fő zenei ábrázolásaként. Liszt a partitúra végén maga sorolta fel azokat a forrásokat, amelyeknek zenei anyagát kölcsönözte annak érdekében, hogy minél hitelesebben jelenítse meg a kort és a környezetet. Az említett antifónán kívül Mátray Gábor zenetudóstól kapott magyar szövegű dallamot egy 17. századi énekeskönyvből, „Szent Erzsébet asszony életirül” címmel, ebből építette fel a szegények kórusát. A harmadik magyar forrás egy népies műdal „Nem ettem én ma egyebet” szövegkezdettel, ezt Liszt a magyar mágnás dalában, illetve a magyar szín érzékeltetésére használja fel. Liszt még egy kölcsönzött dallamot használ fel oratóriumában, ez már egy közismert szász dallam, „Schönster Herr Jesu”szövegkezdettel;, a zeneszerző a keresztes lovagok indulójában és az utolsó képben a német zarándokok ábrázolására idézi. Ezt a dallamot német kántor barátjától, Alexander Wilhelm Gottschalgtól kapta. Az utolsó motívum, melyet Liszt felsorol a kotta végén, saját zenei névjegye, az ún. „kereszt-motívum”, mely eredetileg gregorián intonáció, és Liszt számára szimbolikus tartalmat hordoz: a hitre, a kereszténységre, konkrétan Jézus megváltó keresztjére való utalást fejezi ki. Ez a motívum már Liszt korai zongoraműveiben megjelenik, azonban a zeneszerző itt, ennél a műnél fedi fel először szavakban is konkrét jelentését. Liszt ezt a motívumot alap zenei gondolatként természetszerűleg majd a Via Crucis című művében használja fel.

A mind zongoraművészként, mind karmesterként híres Hans von Bülow, Liszt egyik legkedvesebb tanítványa és veje a pesti ősbemutatót követően recenziót írt a műről, amely fontos esztétikai tanulmány az oratórium műfajával kapcsolatban. Bülow szerint Liszt a lelki dráma, az új oratórium úttörő reformátora, azé a műfajé, amely a Wagner által létrehozott operareform nagyszerű megfelelője. A 19. század közepén, az opera műfajának megújulásával párhuzamosan gyökeres változások történtek az oratórium 19. századi felfogásában, a kompozíciók felépítésében. A műfajnak újfajta esztétikai elvárásoknak kellett megfelelnie, és meg kellett találnia a helyét és funkcióját az opera mellett. Ennek társadalmi alapja az volt, hogy az oratórium a 19. század elején elszakadt a szakrális helytől, a templomtól, és a hangversenytermekben lelt új otthonra. Ráadásul a két műfaj nem határolódott el élesen egymástól, rengeteg finom árnyalat és kölcsönhatás szövi át őket. Liszt írásaiban egy olyan ideális drámát képzel el, amelynek cselekménye, szenvedélyessége és hangulata túllépi a színpad határait, a dráma kifejezését teljes mértékben a zene vállalja magára. Az új műfajú kompozíciónak pedig újfajta elnevezést is kell adni, ezért választja a zeneszerző a legenda kifejezést kompozíciójának címében.
Nem kis mértékben járult hozzá az oratórium új, drámai, szinte operai jelenethez hasonló képeinek lefestéséhez a 19. századi zenekar hangszíneinek ugrásszerű fejlődése. Liszt a Szent Erzsébet legendájában például a rózsacsoda jelenet zenekari színhatásában és varázslatos fordulatában nagyon közel áll Wagner Siegfriedjének csodálatos pillanatához, amikor a hős csókjára Brünnhilde felébred mély álmából, és üdvözli a napot. Ugyanígy operába is illő jelenet lehetne a Legendában a viharjelenet, a nyitó és záró tablókép, vagy Erzsébet és Lajos őrgróf búcsúja.

Liszt az oratórium színpadi bemutatása ellen volt, mégis, különösen halála után, több helyen mutatták be oratóriumait színpadi formában, ami a korabeli esztétikusok heves vitáját váltotta ki. Hazánkban 1931. november 19-én felújították a Vigadóban és ezzel párhuzamosan előadták az Operaházban is. Az Új Nemzedék című lap még az előadás napján így számol be a két előadásról:
„Szent Erzsébet legendája. (Jegyzetek az Operaház mai előadásához.) A keresztény nő eszményképének, Árpádházi Szent Erzsébetnek, mai jubiláris ünnepén két nagyszabású zenei eseménnyel hódol a magyar művészet a halhatatlan magyar királyleány emlékezetének. Liszt Ferenc: Szent Erzsébet legendáját adják elő a Vigadóban, ott, ahol a szerző világhírű alkotását hatvanhat évvel ezelőtt bemutatta és ugyanakkor ugyanezt a művet, szcenírozva, az Operaházban. A legenda eredeti formájában oratórium, de a benne rejlő drámai elemek megengedik, sőt kívánják a díszletezett előadást. Így került színre megjelenített formában már 1891-ben az Operaházban, ahol eddig tizenhétszer adták elő. Első felújítása 1907-ben volt, második 1911. október 21-én, Liszt Ferenc születésének századik évfordulóján.”

Bár nem kételkedhetünk abban, hogy az oratórium egyes drámai jeleneteinek színpadi megjelenítése magával ragadó lehetett, a mű egészének szempontjából mégsem abba azirányba vitt ez a fajta előadás, amire Liszt vágyott. Ma már nem gondol senki sem arra, hogy a Legendát színpadra vigye. A közönség beérett a mű maradéktalan befogadására díszletek nélkül is. Liszt kívánsága és elképzelése szerint a színpadi jelenetek a hallgatók fantáziájában születnek meg.
Az idei vigadóbeli előadás ismét kiemelkedő jelentőségű a mű recepciótörténetében: a már legendává vált előadások után ismét felhangzik azon a helyen, amely első bemutatásának és óriási sikerének helyszíne volt.

Domokos Zsuzsanna

a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont igazgatója